Ági
A MÁV-ot ismerjük. Alig akad magyar ember, aki ne szívta volna meg valamilyen úton-módon a Magyar Államvasutakkal. Retkes, szoci korszakból (vagy netán még azelőttről) maradt muzeális szerelvények, középkori leprakórházra hajazó illemhelyek, percekben kifejezett (de sokáig be sem vallott) órás késések, végeláthatatlan várakozások a semmi közepén lévő állomásokon. Sokak arca már amiatt eltorzul a dühtől, ha csak visszagondolnak egy esetre, amikor éppen látták kigördülni az utolsó csatlakozásukat az állomásról, és még a jegy árát sem kapták vissza a leereszkedő jegypénztáros nőtől, stb. Arról nem is beszélve, hogy mindezt horrorisztikus összegekért, ilyen-olyan plusz lehúzással, mint pl. Intercity, vagy teljes mértékben védhetetlen gyorsvonati pótjegy. Csak én oldalakat tudnék megtölteni azzal, hogy mikor, milyen módon sikerült pórul járnom.
Mindennek ellenére azonban szeretek vonattal utazni, mert van egyfajta fílingje. A busszal ellentétben az ember sokkal szabadabban mozog, ki tudja nyújtani a lábait, ráadásul az esetek többségében a vasúti pálya szebb helyeken halad, mint az autóút, nem beszélve arról, hogy biztonságosabb is. Ugyanakkor ahogy lejárt a diákigazolványom és elmúltam 26 éves, a vonatozás egyfajta luxuskiadássá vált számomra, a hazaúton kívül - ha nem tudtam másképp megoldani (telekocsi) - le kellett mondanom az öncélú MÁV-örömökről. Például Szegedről leugrani a Balatonra, mondjuk Siófokra vonattal - gyors lecsekkoltam elvirán - oda-vissza 12 760 magyar forintba fáj, ami akárhogy is nézem, a minimálbért éppen hogy csak felülről karcolgató (volt) fizum több mint 10 százalékát élből el is vitte volna. Persze akkor még nem ettünk egy lángost, nem gondoskodtunk szállásról, stb. Még jó, hogy telekocsival vagy stoppal is egész jól meg lehet oldani. Ezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy Magyarországon a vonatozás abszolút nem a csórók sportja, az ún. középréteg számára sem túlzottan versenyképes. Mielőtt elkezdek ettől a szomorú ügytől zaklatottá válni, térjünk inkább rá a bejegyzés valódi témájára, ami az EU legszegényebb országának vasúti helyzete.
Bolgár vonat. Nem cseng valami jól. Szolnokiként jó párat láttam a vasútállomáson Burgaszból és Várnából jönni: soha nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek, ahogyan a román vonatok sem. Úgy alapból a magyar mentális térképén e két ország afféle elmaradott, ruppótlan helyként szerepel, ahol minden szakadt, és koszos, lelopják a lábadról a cipőt miközben alszol, meg ilyenek. Persze mi nyilván gondoltuk, hogy ez túlzás, de úgy voltunk vele, hogy majd látjuk.
Érkezésünk busszal történt, amiről már írtam is korábban. A vasútból annyit érzékeltünk, hogy a Szófiai állomás elég szép, rendezett és modern. A francia lakótársunk érkezésünkkor szólt, hogy van itt egy nagyon szép, rózsaszín, szocreál kivitelezésű, a jegypénztáros néni kezei által golyóstollal gondosan kitöltött "Karta Klasszik" törzsutas kártya, potom 50 leváért (26 év alatt 30)/év. Ez nagyjából 8300 forint, ami két oda-vissza Szófia körrel meg is térül, mert a kártya bemutatásával féláron veszed a jegyet. Oké, otthon is van ilyesmi, a MÁV Start Klub kártya, de most komolyan, ki akar ezért 34 900 forintot fizetni? Mondjuk a hazai horror jegyárak mellett azért hamarabb behozná az összeget, ez tény, de minek, ha ott a telekocsi.
akár mi is rárajzolhattuk volna a jeleket
Az érkezési tréningre szintén busszal mentünk, mivel az oda-vissza utazás árát térítették (az odaút dupláját kaptuk vissza), így az az egyedülálló helyzet állt elő, hogy a legdrágább tömegközlekedést kellett választanunk. A tréningen kérdezgettük a többi (főleg olasz, spanyol és francia) önkéntest a vonatos tapasztalataikról. Abban mindenki egyetértett, hogy nagyon olcsó. A franciák szerint iszonyatos állapotok uralkodnak már az állomásokon is, a vonatok nagyon elavultak, lassúak és rendkívül mocskosak, sokuk most látott ilyet először. Az olaszok és a spanyolok nem voltak ennyire finnyásak, bár azért elsőre ők is elámultak, de aztán hangulatosnak találták. A lengyelek és az ukránok nem igazán mondtak rá semmit, hát vonat, az ilyen. Ez alapján azért nagyjából be tudtuk lőni, hogy a képzeletbeli koordináta rendszerben mi hol fogunk elhelyezkedni, ami az elégedettséget illeti, de úgy voltunk vele, hogy ki kell próbálni, főleg hogy mindenki mondja mennyire olcsó.
Szóval nagyon megörültünk a kedvezménykártyának, be is terveztünk egy "bemelegítő" Veliko Tarnovói látogatást. Ez azért volt jó, mert átszállás nélkül lehet menni, és elsőre nem nagyon mertünk átszállásosat bevállalni. És itt derült ki számunkra, hogy valójában mennyire olcsó. Tryavna és Veliko Tarnovo között (41 km) 3 leva (500 Ft), később Tryavna és Gabrovo viszonylatban (26 km) 2.10 leva (350 Ft), Tryavna és Plovdiv között (193 km) 10.20 leva (1700 Ft) a teljes árú (!!!) jegy. Szóval nekünk 50%-os kedvezménnyel oda-vissza ennyi. Ez elég nagy kúlság. (Azért azt meg kell jegyezni, hogy itt a fizetések némileg alacsonyabbak az otthoninál, de nem annyival, hogy ezt a már magyarként is hihetetlen olcsóságot indokolja. Vagy nálunk iszonyat drága, ahhoz képest, amilyen.)
A helyzet az, hogy mi egyáltalán nem kaptunk sokkot, legalább is ami az állomásokat és a szerelvényeket illeti. Mindketten láttunk már sokkal cifrábbakat otthon. Jó, az állomások kicsit régebbiek, meg vannak szakadtabbak, de messze nem a Keleti-sztájl, ahol bent alszanak a hajléktalanok, meg repkednek a galambok. A vonatok itt is régiek, csak elvétve lehet újabbakat látni. A kabinos fajtából a plüssös megoldás gyakori, az "összevont" pedig a klasszik zöld műbőrös fajta. Ugyanolyan kosz van, mint az otthoniakon, (de azért nem olyan ragadós módon, mint pl. egy Debrecen-Budapest gyors, vagy egy Békéscsaba-Szeged személy). Az összképen talán kicsit az ront, hogy pluszban szét is van graffitizve mind, bár amúgy szerintem az jól néz ki, meg amúgy is szélmalomharc folyton lemosni/újrafesteni. A szerelvény ugyanúgy lerohad útközben, ahogy első utazásunk alkalmával ez meg is történt, három kilométerrel a cél előtt, Debelets állomáson. Ez egyébként remek alkalom volt a "várakozni" (чакал) ige elsajátítására, mert ezt hallottuk mindenkitől aki éppen a hozzátartozóit tájékoztatta a helyzetről/próbált fuvart szerezni. Nagyjából 15 perc elteltével a kalauzok elkezdték kérdezgetni az utasokat, hogy ki akar átszállni Rusze és Várna irányába (nem fog). Ez nem sok jót jelentett, mármint nekik, de egyúttal megkezdték az utasok összeszámlálását. Mi egyébként ekkor a köszönésen és a köszönömön kívül és néhány evidens főnévtől eltekintve nem igazán tudtunk bolgárul kommunikálni, a vasúti személyzet és a fülkében ülők pedig nem beszéltek angolul, úgyhogy nekünk fogalmunk nem volt, hogy ilyenkor ez hogy megy. A párbeszéd köztem és a kalauz között körülbelül így zajlott:
Kalauz: *Hosszú, bolgár mondat, amire a többi utas rázza a fejét (ami itt az igen, csak hogy még jobban össze legyünk zavarodva)*
Én: Izvinete ne govorja blgarsko. Do you speak english?
Kalauz: No... Bus.
Én: Veliko Tarnovo
Kalauz: Yes.
Szóval ezt meg is beszéltük, és néhány perc várakozás után valóban be is gördültek a buszok, amikre valóban jó volt a vonatjegy. Ez számomra eddigi mávos tapasztalataim alapján példátlan, már nem a lerobbanás, hanem a pótlóbusz küldése. Ráadásul vasárnap.
Eddig hármat utaztunk, a másik két utunk sem volt éppen problémamentes, volt némi késés, meg álldogálás, de a csatlakozás nem hagyott ott (mint megtudtuk, az aznapi utolsó vonatok soha nem hagynak ott csatlakozást, ami öröm, mert így nem kellett a bizalomgerjesztőnek semmiképpen nem nevezhető Sztara Zagorai vasútállomáson töltenünk az éjszakát. Mert a megállók bizony többnyire kint vannak a világ végén, de legalábbis nem a települések legszebb részein. Erről következő bejegyzésünkben kicsit bővebben is olvashattok majd.
Első benyomások alapján azt tudjuk mondani, hogy a bolgár vasút ugyanolyan, mint a magyar, tehát messziről sem tökéletes, de nem is igyekszik úgy tenni, mintha az lenne. Viszont nagyon olcsó, és szép helyeken megy, úgyhogy ahová lehetséges, biztosan vonattal fogunk menni.
A blog megírása óta eltelt egy kis idő :). 6 hónap elteltével így áll a mérlegünk vonatozás ügyileg: 5200 km, 52 alkalom, fejenként 100 euró. Voltak nehéz pillanatok, de semmi olyan, aminél idegesítőbb otthon ne történt már volna. Szóval nem ábrándultunk ki a bulgáriai vonatozásból, sőt. Most épp nagy felújítások zajlanak délen, szerencsés, hogy mostanában nem is kell azokon a részeken közlekednünk, de hátha ezek valós eredményekkel is járnak.
