Szófiából kifelé a buszon egy darabig tartottam magam, szerettem volna figyelni a vidéket, de menthetetlenül bealudtam úgy félúton… Csak Gabrovo előtt valamivel kaptam magam kissé össze, itt egy tíz perces pihenőt tartottunk, le is szálltunk a buszról. A város első ránézésre Miskolc és Pécs szerelemgyermeke is lehetne, így aki ismer bennünket egy kicsit, értheti mennyire izgalmasnak tűnt számunkra. Közel esik hozzánk, úgy 20 km (az elég durva hegyi szerpentinek miatt azonban időben jelentős), szóval biztosan átnézünk párszor majd sétálni, fotózgatni. Brutalista épületek, robosztus szobrok, érintetlen posztszocialista hangulat. Meg itt van legközelebb Lidl és Billa is, bár nem túlzottan igényeljük, mert a szűk 10 000 fős Tryavnában mindent megtalálunk. Tényleg mindent, de erről és első benyomásainkról később ír majd Ági egy kis összefoglalót (utólagos megjegyzés: azért nem teljesen mindent :)).
Megérkeztünk hát Tryavnába, a buszmegállóban Stan, a fogadó egyesület elnöke és Adrien, aki Bretagne-ból érkezett EVS-re, várt minket. Miután elfoglaltuk szállásunkat – ami egyébként egy teljesen felszerelt, kifogástalan állapotú aranyos kis hegyi vendégház – a többiek kis akklimatizációt javasoltak, mi éltünk is a lehetőséggel. Egy gyors tus és vacsora után már hárman leugrottunk egy sörre, hogy váltsunk pár szót Stannel. A fáradtságot nem éreztük annyira, túlestünk a sokadik holtponton, de azért egy sör bőven elég volt.
A város nagyon tetszett már elsőre. Visszaúton Adrien mutatott egy rövidebb utat is, ami valamiért szintén nagyon megtetszett. Nem tudom még eldönteni, hogy az újdonság ereje miatt, vagy miért, de jól érzem magam itt. Pár napja vagyunk még csak a városban, de egyre jobban tetszik, várom a jobb időt, hogy végre többet mászkálhassunk. Adriennel is jól kijövünk, amikor lehet, leugrunk kicsit közösen az óvárosba. Itthon is jól megférünk, közös evések, ilyesmi, ő azonban kicsit más beállítottságú, az ilyen fajta városi környezet őt kevésbé tudja magával ragadni. Ugyanakkor a kultúrsokkot humorral kezeli, jó lesz vele együtt dolgozni, utazgatni.
a rövid út a házunktól le a piachoz (1 perc séta) és a központba (5 perc séta)
Kultúrsokkról én még nemigen beszélhetek. Van pár szokatlan dolog, de nem kardinális. Ami más, az is inkább tetszik, vagy nem zavar túlzottan. Az emberek aranyosak. Kevés itt a külföldi, talán csak mi hárman, szóval az emberek tényleg nagyon kedvesek velünk.
Mondhatni már rutinná vált, reggelente egy kis sétával indítjuk a napot, le a központba egy kávéra. Egy hete vagyunk még csak itt, de igyekszünk a várost a lehető leginkább sajátunkká tenni. Nem olyan nehéz dolog ez, sokat segít például, hogy a parkokban, utcán sétálgatva való kulturált sörözést nem szankcionálják. Az első pár nap akklimatizációval telt. Kellett is, jól esett pihenni, felfedező utakra menni, plusz megszokni az új helyzetet. Szegeden éppen hogy csak összeköltöztünk, és máris továbbálltunk. Az időjárás sem volt túl kegyes eleinte, a hegyvidéki környezet miatt random zivatarok váltakoztak napos időszakokkal, már amikor nem esett inkább egész nap. Ez utóbbi legalább kedvezett egy kis „brainstormingnak”, júniustól sűrű lesz a program.
egy tartalmas reggeli (azóta ezeket már inkább házilag készítjük)
A napokban bemelegítésképp körbejártuk a nevelési- oktatási intézményeket is, ahol sokat fogunk forgolódni. Az itteni 12 osztályos suli hangulata az otthoniakét idézi, menzaillat, egyebek. A művészeti suli impozánsabb, néztünk is pár kihelyezett alkotáson, hogy ez valóban Bulgária egyik legjobb ilyen helye lehet. Elméletileg lesz lehetőségünk a fafaragást kipróbálni, tanulgatni, leginkább erről a tevékenységről híres ugyanis az iskola.
Az óvoda szintén kicsit „forráshiányosnak” néz ki, de úgy látom, fejlődget, az udvar is egész rendben van. Első feladataink egyike egy bemutatóhely jellegű kis konyhakert létesítése környezeti nevelési célzattal. Pár órát munkálkodtunk már rajta, szerintem a végeredmény egész szép lesz majd.
Tiszteletünket tettük egy előadáson is, ami a programról szólt, aminek keretében itt vagyunk, így a helyiek is megismerhettek bennünket egy kicsit, így mi is komfortosabban mozoghatunk a városban. Bár ezzel semmi gond nem volt eddig.
kertes képgaléria
Hétfőn Szófiába utazunk, EVS tréning lesz. Ez lényegében ismerkedés a programmal és másokkal, akik szintén így vannak itt Bulgáriában. Csapatépítés leginkább, a neveket nézegetve elég vegyes lesz a banda. Végezetül annyit, egy hét elég volt arra is, hogy néha-néha már automatikusan angolul szóljunk egymáshoz Ágival... :)
Utazás előtti hét - avagy hogyan válaszolj a huszadik "Ugye mindent bepakoltatok?" kérdésre
Utazni jó. Minél közelebb az indulás ideje, annál inkább várod (és ezzel párhuzamosan ideges és nyugtalan is vagy). Ideális esetben bedobálsz pár cuccot a bőröndbe, hátizsákba és mész, amikor kell. Na, a mi esetünk nem ilyen volt. Mivel hét hónapról beszélünk, első körben ki kellett költözni az albiból. De úgy fullra. Itt merül fel a kérdés, hogy mennyi cucc fér el egy 30 négyzetméteres lakásban. Amit meg lehet fogalmazni úgy is, hogy mennyireirdatlan mennyiségű holmi képes felhalmozódni ekkora helyen viszonylag rövid idő alatt. Hát sok.
Szóval elég nagy meló volt már összepakolni is, majd a motyót mindkettőnk szülővárosaiba szétdobni. De arra abszolút nem gondoltam volna, hogy kettőnk hét hónapra tervezett felszerelése nem fog beleférni egy jókora, repülős szabvány 23 kilós bőröndbe. Ami azt illeti, végül sok lemondással kettőbe sikerült beletaposni mindent, pedig én tényleg visszafogtam magam. Például lemondtam az egy pulcsira (és egy kicsit többre) való fonalról, amit vinni akartam. De ehhez 5-6 ki- és bepakolás kellett, meg egy majdnem sírós kiborulás, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, maradjunk itthon. Persze ezt egy pillanatig nem gondoltam komolyan. A lényeg, hogy az idegeink eléggé kivoltak már 5 és fél nap folyamatos hurcolkodás után, kb. a második nap óta mondogattuk (és nyilvánvalóan a szüleink is egymásnak - ezúton is köszi hogy nem borultatok ki tőlünk), hogy bár lennénk már a buszon. Pedig...
A buszozás. Ki akarsz tűnni a tömegből Budapest-Szófia viszonylatban? Könnyű. Légy te az egyetlen, aki egyszer sem gyújt rá!
A Népligetből 18:00-kor induló Prága-Brno-Budapest-Szófia járat fél órával előbb gördült be a megállóba. Eléggé megviselt társaság zúdult le róla és rögtön el is indultak a busztól 5 méterre, ahol is lendületből vette elő a cigit mindenki. Rajtunk kívül egyébként nem szállt fel senki Budapesten, ami azt is jelentette, hogy egyedül voltunk magyarok a buszon, a sofőrök is kizárólag bolgárul válaszoltak az angol kérdésekre is, ami nem meglepő, csak mi nem tudunk bolgárul. Még.
A kilépős határoknál le kellett szállni és bemutatni az útlevelet/személyit, ami újabb remek alkalom volt arra, hogy mindenki, de értsd, tényleg mindenki előtépje a cigit és úgy szívja, mintha legalább is az éltető levegő jönne belőle. Egy-két megálló után már az egész buszon olyan füstszag volt, mintha ott is lehetne dohányozni. Egy pillanatig meg is rémültem, hogy tényleg, de nyilván nem, mert a busz tiszta volt, sehol hamutartó vagy eldobált csikk. De ez mit sem számított, 25 fő óránként rágyújtó embernek már azért van szaga, na. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen mértékű bagózás erősen kihat a légutakra is. A faszi, aki mögöttem ült kb. félóránként kapott egy kisebb köhögő rohamot, de ezzel egyáltalán nem volt egyedül. Az út ezt leszámítva eseménytelenül telt, és mivel éjszaka volt, az ablakon nemigen lehetett sokat látni, úgyhogy próbáltunk aludni, már amennyire azt egy buszon lehet. A monoton, keleties beütésű bolgár könnyűzene, ami a buszon szólt, inkább segítette, mint hátráltatta e törekvésünket. Az utolsó pihenőnél a szerb-bolgár határon az egyik utas mégiscsak mutatta valami jelét annak, hogy tud angolul, mert Norbival beszédbe elegyedtek. Mikor kérdezte, hogy mi járatban vagyunk és mondtuk, hogy 7 hónapos önkéntesség miatt jöttünk, kb. kiröhögött és sok szerencsét kívánt, hozzátéve, hogy Bulgáriából minden fiatal elmegy (a hülyéken kívül), ő sem véletlenül dolgozik Pozsonyban. Ezt tovább fejtegetve kérdezte, hogy miért jöttünk el Magyarországról, mikor ott olyan magas az életszínvonal, meg majd meglátjuk Bulgáriában mi megy, mert itt korrupció van, meg alacsony bérek, meg munkanélküliség, meg tetű politikusok, akik egy jobb helyen már börtönben lennének, és így tovább, és így tovább. Mi meg csak néztünk, hogy azta, mik vannak, mi ezt hírből sem ismerjük otthon. Ja, de. Persze lehet, hogy nem ilyen mértékben, ez majd kiderül. Vagy nem. Aztán közölte, hogy milyen jó a magyar foci, meg a gulyás, meg majd menjünk el a tengerhez, mert az azért nagyon szép. Meg amúgy szereti ő Bulgáriát, csak hát... Ezen a ponton Norbi diplomatikusan visszaaludt (vagy úgy tett), a busz pedig lassan begördült a központi állomásra.
Szófia, reggel 6, eső. A hajamat bár ne mostam volna meg tegnap, mert abszolút minek.
A busz megállt, a cuccokat kivadásztuk az aljából, majd elindultunk a bizalomgerjesztőbbnek kinéző vasútállomás felé. Odafelé észrevettem, hogy az épületben van egy Billa, csak mivel reggel 6 van, még nem nyitott ki. A bőröndök miatt nagyon turistának nézhettünk ki, mert vagy hárman megkérdezték, hogy nem akarunk-e taxit, pénzváltót, utazási irodát stb. (utólagos megjegyzés: nem szabad fullba tolni a turistát) Az állomás amúgy nagyon szép és modern, abszolút nem adja a balkán-fílinget (mint pl. Budapest Keleti/Nyugati, ahol azért éri az embert némi sokkhatás az esetek többségében). Annyi, hogy a mennyezet, bár tetszetős a kialakítása, remek fészkelőhelyéül szolgál a város galambjai és egyéb vállalkozó szellemű madárfajai számára, ami meg az alászálló tollak/guánó miatt már annyira mégsem átgondolt tervezés eredménye és nem is túl higiénikus. De szép. (utólagos megjegyzés: wi-fi ekkor még nem volt ott, azóta se találkoztunk vele, viszonta szomszédos buszpályaudvaron van. Ez általában így van Bulgáriában, mármint egymás mellett a két pályaudvar és wi-fi többnyire csak a busznál.)
A Billába átmászva megállapítottuk, hogy az árak az otthonitól kicsit olcsóbbak, illetve beszereztünk pár dolgot: kifli, ajvár, valami padlizsános motyó, már amennyire el tudtam olvasni (utólagos megjegyzés: azóta nagy kedvenc lett a "ljutenica"), ásványvíz, és a rettegett boza, aminek beteszteléséről videó alant. Ez amúgy egy erjesztett köles alapú helyi ital, amit nagyon sokan szeretnek, de amúgy elég megosztó. Azok a magyar turisták akik kakaónak vélik, eléggé csalódottak, annyira, hogy sugárban köpik ki. Hát ezt valahogy meg is tudom érteni, bár miután megszagolja az ember, minden kétsége elszáll, hogy ez nem kakaó. Erről majd bővebben a gasztrós bejegyzésben, mert hogy lesz olyan is.
boza kóstolás angol felirattal
Egy kis üldögélés után úgy voltunk vele hogy megkeressük, honnan indul a busz, és hol kell rá jegyet venni. A bőröndök láttán ránk repülő taxisokat leterelve egy kicsit szakadtabb külsejű, de feltűnően segítőkész, joghurtot kortyolgató középkorú fazon a nyomunkba szegődött és kérdezte hová akarunk menni. Mondtuk neki, hogy Tryavnába busszal, de odatalálunk. Ő ragaszkodott hozzá, hogy megmutatja az utat, sőt, még a bőröndömet is elkezdte húzni a macskakövön, határozott tiltakozásom ellenére. Mivel magyarok vagyunk, nem szoktunk hozzá az ilyen önzetlen segítséghez, és itt a hangsúly az önzetlenen van. Megérkeztünk a jegykiadóhoz, mire az ürge beállt a sorba. Norbi mondta neki, hogy oké, a jegyet később vesszük meg majd mi, mert még sok idő van, meg amúgy is kártyával. Mire mondta, hogy de ott az automata, meg hogy euro is jó lesz a segítségért. Hát, gondoltuk welcome to the Balkan, és közöltünk vele, hogy eurónk sincs, meg nem is akarjuk használni a kártyát a kezelési költség miatt. Egy ideig állt, hogy hátha mégis, meg mi is, hogy bizony nem, majd elindultunk ellenkező irányba. Szóval óvatosan a túl nagy segítőkészséggel, bár gyanús volt már a bőröndnél hogy ez mire megy ki. De amúgy ez sem volt olyan húzós, mint amilyen a Blahán vagy a Keletiben lehetett volna. A buszig kb. 5 órát kellett várni, de nemigen mászkáltunk, maradtunk a váróban, a bőröndök miatti további kellemetlenségek elkerülése végett. Sehol nem jó turistának kinézni, de Szófiában határozottan rosszabb, mint pl. Prágában vagy Ljubljanában. Ehhez már fél óra elég volt itt.
Belföldi buszozás - az ésszerűsített káosz
Laza 5 órás sikeres várakozás után (nem aludtunk be, nem raboltak ki/el) a jegyek megvételét (mert hogy itt elővételben kell) és egy olcsó de nem túl jó kávé+péksütemény kombináció elfogyasztását követően a 32-es szektor felé vettük az irányt. Ott már az indulás előtt fél órával jelentős tömeg zsúfolódott össze, az amúgy igencsak szűkre szabott placcon, akik a nálunk megszokott bőröndökön és utazótáskákon kívül mindenféle tárgyi javakat próbáltak betömködni a busz már ránézésre is teli csomagterébe. Úgy mint: babakocsi, virágállvány, éjjeliszekrény és egy PC ház hiányzó oldalsó borítással. Ez utóbbit nem is engedte már a sofőr. A mi bőröndjeink csodával határos módon bekerültek, majd felszálltunk a buszra, ami egyébként egy elég modern, tiszta és jó állapotú darab volt. Találtunk is az elején két szabad helyet, jó lesz, gondoltuk. Akkor vettük észre hogy mégsem, mikor az előttünk ülőket felállították az utánuk felszállók, ők meg minket, a jegyükre mutogatva. Ja, hogy helyjegyes. Ami amúgy teljesen logikus, csak mivel az emberek nagy része nem tudta rendesen leolvasni, hogy ő most akkor hol ül, kb 10 perces cserélgetés következett, meg egymás hegyén-hátán mászkálás. Végül miután mindenki megtalálta a jogosan őt illető helyet és meg is harcolt érte, elindultunk. Az első élesebb kanyarnál a PC, amely nem fért be a csomagtérbe, úgy döntött hogy halálugrást hajt végre a kalaptartó polcról. Jó nagyot csattant, de mikor meggyőződtek, hogy senkit nem ütött agyon a cucc, az utasok olyan rezignáltan bújtak vissza az újság/telefon mögé, mintha az ilyesmi mindennapos lenne, ahogy valószínűleg az is.
Szófia vasút- és buszállomástól kifelé tartó részét szemügyre véve megállapítható, hogy EU tagság meg fejlesztések ide-vagy oda, ez a lakókörnyezeten és az általános városképen aligha érződik. Értsd: igencsak rottyon lévő épületek. Farkasnak is beillő, elhagyatott gyártelepről kikandikáló kóbor kutyák csoportjai, szeméthalmok és siralmas állapotú lakóházak autóroncsokkal az udvaron. Ez az egyik oldal. A másikon viszont gyönyörű látkép a panelokra, fölötte május ellenére hófödte hegycsúcsokkal, amiről első pillantásra azt hittük hogy felhő. Szóval elég vegyes az összkép, de továbbra sem láttunk olyat, amit ne lehetne pl. Budapesten, hát még Borsod megyében, vagy ilyesmi. A busz elég szép tájakat érintett, az út felénél jött egy hatalmas vihar, villámlással meg kb. egy havi átlagos csapadékmennyiséggel, Norbi ezt frankón végigaludta egyébként, én meg a táblagépet piszkáltam, kb. 24 óra ébrenlét/szarul alvás után azt sem tudtam merre vagyok arccal előre.
Szófiát elhagyva
20 km-re a céltól
Az érkezést és az első néhány napot Norbi fogja összegezni a következő részben. ;)
Egyetemi tanulmányaim alatt mindig foglalkoztatott a gondolat, milyen lehet egy másik országban élni, tanulni. Pont emiatt szerettem volna Erasmusra menni. Hogy, hogy nem, az egyetemen egyetlen olyan szak volt, amelyik nem állt kapcsolatban egyetlen külföldi intézménnyel sem: amelyikre én jártam. Ami amúgy számomra elég meglepő, lévén hogy szociológus vagyok, elemezgethető társadalom pedig aztán tényleg mindenhol van. Ha nagyon elszánt vagyok és utánanézek, más tanszékeken keresztül talán lehetséges lett volna, de akkoriban más dolgok kötöttek le, valahogy nem is fért bele ~fél év távollét. Az egyetemet elvégeztem, és ez ennyiben is maradt, de nem volt hét, hogy ne jutott volna eszembe, hogy ezt sajnálom, hogy kihagytam, főleg mikor egy-egy ismerősömnél láttam Facebook-on, hogy kint van, és milyen jó lehet neki.
Ifjúságsegítő szakon, ahová szintén jártam, rengetegszer szóba került az EVS (Europen Voluntary Service) önkéntesség, amihez kb. elsőre kedvet is kaptam. Elkezdtem nézegetni a projekteket, de kicsit riasztott a gondolat, hogy egyedül belevágjak, meg nem is nagyon találtam megfelelő programot. Így hát időről-időre eszembe jutott, hogy kellene/kellett volna menni, de maradt is az ügy a tervezés fázisában.
Március táján döbbentem rá, hogy mindjárt betöltöm a harmincat, ami a felső korhatár és emiatt eléggé szarul éreztem magam. Meg amúgy sem nagyon akart múlni az év eleji depi és a mindent belengő össz-ifjúsági kilátástalanság-érzet. Valahogy nem éreztem azt, hogy jó helyen lennék, lennénk. Egyre többször, és egyre inkább nem viccből mondogattuk, hogy „menjünk világgá!”. De ez egy utazósblog, nem pedig az Y generáció válságát taglaló, szóval a lényeg, hogy mindketten éreztük, hogy menni kéne Szegedről, csak éppen lövésünk sincs hová.
EVS-ről beszéltünk már régebben, hogy kár lenne kihagyni, de egyikünk sem akart egyedül. Az meg elég ritka, hogy valahová kapásból két embert keressenek.
Na de egy szürke csütörtöki napon pont egy ilyen lehetőségbe botlottuk bele, mintegy véletlenül. Norbi egyik ismerőse tette ki Facebook-ra egy ismerősének a felhívását. Két főt kerestek egy ifjúsági-környezeti nevelési programba, hét hónapra egy bolgár kisvárosba. A leírást olvasva egyre erősebb lett mindkettőnkben az érzés, hogy ide pont mi kellünk. Ez a sejtésünk elég hamar megerősítést is nyert, amint elküldtük az önéletrajzainkat és egy rövid bemutatkozást, az egyetlen kérdésük az volt, hogy mikor tudunk leghamarabb indulni. Azt hozzá kell tennem, hogy mi kapásból a bolgár, tehát a fogadó szervezetnél jelentkeztünk, mivel ugye az ottani kiírást osztotta meg Norbi ismerőse. Egy jelentkezés még semmilyen kötelezettséggel nem jár, meg nem is akartuk magunkat nagyon beleélni a dologba, de két-három nap elteltével azt vettük észre, hogy elkezdtük tervezni, milyen lesz kint. Persze elég sok akadálya volt a dolognak: felmondani a munkahelyen, felmondani az albérletet, hazacuccolni, mindezt amilyen gyorsan csak lehet. Ez elsőre kicsit rémisztőnek tűnt, főleg, hogy ilyen olcsó albérletet esélyünk nem lesz találni ha visszajövünk, és a jelenlegi helyzetben munkát sem olyan egyszerű, de aztán belegondoltunk, hogy itt az esélyünk valami újra, vágjunk bele. Azért a biztonság kedvéért csináltam egy SWOT elemzést, ami egyértelműen a távozás mellett szólt. Az ezt követő kicsivel több, mint egy hónap az otthoni szálak elvarrásával és az EVS-sel kapcsolatos papírmunkával telt (utóbbiról részletesebben egy későbbi bejegyzésben olvashattok majd).
Folytatása következik!
jótékonysági vásárunk egy Youth Exchange részeként
Hogy hogyan is kezdjünk el stoppolni az nem csupán technikai kérdés, a lélektani oldala talán még összetettebb. Sokan félnek elindulni. A legnagyobb nehézség az egészséges önbizalom és a magas stressz tűrő képesség kialakítása, azonban gyakorlat teszi a mestert (én sem vagyok az). Az újabb és újabb tapasztalatok révén lehet csak igazán fejlődni, megismerni határainkat. Így tehát úgymond fejest kell ugrani a dologba.
Sokakkal beszéltem, akik egy kudarc miatt le is tettek a stoppolásról. Előfordul, hogy pont az elején ilyen élményeket is szerzünk, de ez szükségszerű, hiszen ekkor még kezdők vagyunk. Ezeken egyrészt át kell lendülni, később is lesznek nehézségek, de már jobban fogjuk viselni őket. Másrészt fel is készíthetjük magunkat. Ennek szellemi, lelki oldalával egy későbbi fejezetben külön foglalkozunk majd, lássuk először a dolgok technikai részét.
A stoppolás ma újra kezd divatos tevékenységgé válni. Számos oka lehet annak, miért utaznak így az emberek, az egészen egyszerű anyagi nehézségektől kezdve a tömegközlekedés gyatra állapotán át a kalandvágyon keresztül új emberi kapcsolatok kialakításáig. A blogot olvasók motivációja úgy gondolom, ezek elegyéből adódhat. Egészséges dolog ezt egyfajta teljesítményként is megélni, másoknak megmutatni, bemutatni, főleg ha ezt tanító célzattal tesszük. A stoppolás persze elsődlegesen magunk fejlesztéséről, látókörünk szélesítéséről szól. Első „leckénk” az előzetes tájékozódásról szól.
Jobb tiszta vízbe fejest ugrani. A különféle térképes szolgáltatások mára már szerencsére mindenki számára elérhetőek, ezeket azonban tudni kell jól is használni. Értem ez alatt, hogy a térképet érteni is kell, nem csak nézni, látni is. Azok se keseredjenek el, akik esetleg hiányos földrajzi ismeretekkel rendelkeznek, a tapasztaltabbaknak is ugyanúgy szükségük van az állandó segítségre. Olvassunk blogokat, történeteket, könyveket, bújjuk a térképet, informálódjunk a helyekről, melyeket meglátogatnánk. Milyen ott a stoppolás kultúrája, az emberek mentalitása, sétálgathatok-e a határon? Tegyünk fel magunknak kérdéseket és keressünk rájuk válaszokat.
egy kéthetes, 5200 km-es utazás közben
Egyik kedvencem az alkalmazásként is letölthető kezdeményezés, a „hitchwiki.org”. Egy hatalmas térképes és információs adatbázis, melyet mi magunk is könnyedén fejleszthetünk. Itt röviden csak a térképes felületre térnék ki, de az oldalon például egyes országokról is olvashatunk, továbbá számos hasznos témakört is körüljárnak, például a kezdeti lépéseket és a biztonság kérdését is.
Legegyszerűbb, ha máris megnyitjuk a térképet. Ha közelítünk egyes helyekre, pontokat látunk majd, melyek mind-mind stoppos bejegyzések. Tapasztalatok jó és rossz helyekről, melyekhez több esetben kommentek is kapcsolódnak. Személyes élményeket ismerhetünk meg, melyek alapján egy számunkra ismeretlen helyen, például egy idegen nagyvárosban is könnyen megtalálhatjuk a megfelelő „kiutat”. Az átlagos várakozási idők is annál reálisabbak minél többen reagáltak már egy helyre, azonban olvassunk beléjük és a szórást is figyeljük, hogy ne érjen minket meglepetés.
A nagy forgalmat lebonyolító városokból könnyen tovább tudunk indulni, hiszen sokan helyből is felmennek például az autópályákra. Itt megjegyzem, a sűrű forgalom önmagában nem a siker kulcsa, meg is kell tudjanak állni, ki kell tudjanak sorolni az autósok. Az európai szemmel közepes méretű és forgalmú városok esetében ez némileg más lehet. Érdemes megfontolnunk, hagyatkozzunk-e a helyi forgalomra, vagy keressünk inkább lehetőséget arra, hogyan tudnánk egyből az autópályára keveredni, egy forgalmas pihenőhelyre.
Végezetül itt is van erre egy gyakorlati példa (térkép mindenki előtt :)):
Tegyük fel, hogy Ljubljanában, a közepes méretű szlovén fővárosban tartózkodunk és szeretnénk egy átlagos forgalmú napon Olaszország belseje felé továbbhaladni. Keressünk rá a releváns kivezető utakra.
„Ljubljana-zahod” felhajtó előtt egy rossz értékelést kapott benzinkutat találunk, indoklás is kapcsolódik hozzá. A következő lehetőség esetleg az autópálya felhajtó. Ezeken a helyeken általában tilos stoppolni, hiszen az autópálya részét képezik, de simán el is küldhetnek, mondván veszélyes és ez igaz is lehet, erről bővebben a következő bejegyzésben. Biztos ami biztos, nézzük meg google streetview segítségével. Tilosnak nem tilos, hely is van bőven, viszont többnyire csak közeli célokra találnánk itt fuvart. Ez sem baj, hiszen van pihenő útközben a pályán, de akkor már miért ne kezdhetnénk direkt egy ilyen helyen? Ott is a lehetőség, egy nagy pihenőhely mindennel, ami kell, „Ljubljana zahod” és „Ljubljana center” kijáratok között. Ezeknek a helyeknek általában nehézkes a megközelítése (ha csak nincs kerítés- és falmászási tapasztalata az embernek), mivel a pályán vannak, de ha elolvassuk a részletes bejegyzéseket, láthatjuk, ez itt nem probléma. Valószínűleg ez a leglogikusabb megoldás, bár tökéletes nincs, a szerencsefaktor óriási.
Első olvasásra körülményesnek tűnhet a dolog, de lássuk csak, két perc alatt megoldást találtunk egy elképzelt problémára, amivel értékes időt és energiát spóroltunk magunknak. Egyfajta stratégiai játékként is felfoghatjuk a dolgot. Képzeljünk el pár hasonló szituációt és próbáljuk hasonlóképp lemodellezni, lépésről-lépésre haladva, idővel több megállót is bevonva. Egy-két éles szituáció után rutinná fog válni.
Folytatása következik...
szerencsére nem volt időnk időnk átfagyni, március elején mentünk Ljubljanába
Első bejegyzésünkben klasszikus bemutatkozás helyett a blog elindításának miértjeire térnénk ki.
Adott egy fiatal pár, azaz mi, Ági és Norbi (és két pöttyös bögre). Imádunk mászkálni és ahelyett, hogy a négy fal között ülve álmodozgatnánk, és a kifogásokat keresnénk, hogy mennyi minden áll utunkba, igyekszünk okosan megoldani mindent, a lehető legkevesebb anyagi ráfordítással.
Ezeket a lehetőségeket, tapasztalatokat szeretnénk elsősorban megosztani a hozzánk hasonló cipőben járó fiatalokkal. Tippeket, hasznos tanácsokat adni, hogyan, merre utazzunk, mit érdemes csinálni egyes városokban, hogyan váljunk fokozatosan egyre bátrabb és tapasztaltabb utazókká. Első bejegyzéseink éppen ezért a biztonságról és a bizalomról fognak szólni, hogy merjünk elindulni.
Mi is folyamatosan fejlődünk, épülünk, az írások persze ezt is tükrözni fogják, részben saját „naplónk” is ez. Mi már elindultunk, kövessetek minket!
jótékonysági vásárunk egy Youth Exchange részeként
